Dsida Jenő: Tekintet nélkül

Bevezető: 

Vers a szolgalelkűekhez

Cikk Front kép - 280x185: 

Be kell látnunk:
Ha kérdeznek, becsületesen
felelni kell.
A harcot becsületesen
fel kell venni,
az úton becsületesen
végig kell menni,
a szerepet becsületesen
el kell játszani,
keményen és tekintet nélkül.

A kapuk mögül ebek vicsorognak,
az ablakokból kiköpdösnek
és röhögnek.
Száz közbiztonsági gócpont
adja ki az elfogatási parancsot.
Kemény tárgyak zuhognak a fejünkhöz,
súlyos, vérező kövek,
de néha röppen sóhaj is,
szeretet is, rózsa is.

És este a tűzhely mellett,
vagy szuronyos zsandárok között
hátrakötött kézzel,
mégis mondogatni kell
a fellebbezhetetlen,
sziklakemény,
erősítő,
vigasztaló
igét:

Krisztusnak és Pilátusnak,
farizeusoknak és vámosoknak,
zsidóknak és rómaiaknak
egyformán szolgálni
nem lehet.

(1928)

Dsida Jenő neve ugyan sokaknak ismerős lehet, mégis nagyon kevesen tudják azt, hogy az egy-két közismert versén túl rövid élete ellenére is milyen jelentős és maradandó életművet hagyott hátra, milyen nagyszabású költője is volt ő az erdélyi magyarságnak. Munkásságával már életében sokat adott korának, és sokat tudna adni napjainkban is, mind életművének esztétikai értékével, mind értékes gondolatok közvetítésével, amennyiben sikerülne lépéseket tenni megismertetése, népszerűsítése érdekében.

Dsida Jenő Szatmárnémetiben született 1907-ben, de élete nagy részét Kolozsvárott töltötte. Már 17 éves korától versei jelentek meg Benedek Elek Cimbora című lapjában, 19 éves korától pedig már több újság publikálta műveit.

Benedek Elek unokáknak kijáró szeretettel és felelősségtudattal segítette a pályakezdő költőt az önmagára találásban, tehetsége kibontakozásában. A csodagyerek szárnypróbálgatásai után jogi tanulmányokat folytatott, amit azonban nem fejezett be, mert magával ragadta a folyóirat-szerkesztés, az újságírás, a tevékeny irodalmi élet és a műfordítás varázsa.

Fiatalkorát beárnyékolta az első világháború szörnyűsége és a családját ekkor ért tragédiák. Ezt tetézte be az 1920-as trianoni békediktátum, amelynek fájdalma tettekre sarkalta: szívvel-lélekkel a vele együtt nagykorúvá váló és önmagára eszmélő erdélyi magyar irodalom, a romokon felépült új intézményrendszer szolgálatába szegődött. Elsősorban a transzszilvanizmus jegyében szárnyat bontó, az önálló erdélyi hagyományok őrzését és gazdagítását hivatásának tekintő nagy írónemzedékhez, a Helikon-mozgalomhoz fűzték szoros szálak, amit olyan nevek fémjeleztek, mint Tamási Áron, Reményik Sándor, Kós Károly vagy épp Makkai Sándor.

Dsida Jenő publicisztikai és költői munkája során kiemelten fontosnak tartotta anyanyelvünk ápolását. Ennek okát a következő gondolatai fejezik ki legjobban: "Aki elvesztette, elfelejtette anyanyelvét, elvesztette és elfelejtette nemzetét is. S az a nemzet, mely elfelejtette nyelvét, elvesztette önmagát. Megszűnt és meghalt, befejezte pályafutását, megérett arra, hogy a történelem szele betakarja a feledés homályával." Dsida Jenő ezt szerette volna megakadályozni, és fontos, hogy mi is szemünk előtt tartsuk az ő gondolatait, és mindent megtegyünk anyanyelvünk védelmében.

Dsida Jenő nagy munkabírású ember volt, ami nemcsak belső motiváltságából adódott, hanem sajnos szerény anyagi lehetőségei is rákényszerítették erre. Munkájával elsősorban megélhetését volt kénytelen biztosítani, idejét a napi rutinfeladatok és a cikkek megírása foglalta le, ahelyett, hogy lehetősége lett volna még inkább kibontakoztatni a benne rejlő tehetséget. Ennek tudható be, hogy életében mindösszesen két verseskötete jelent meg, majd még egy halála után.

Erdélyben a két világháború között történelmi sorsvállalás volt a költészet. A magyar költőnek egyszersmind hitvallónak, egy emberközösség lelki vezetőjének, szinte papjának kellett lennie. Erre eszméltek rá a már említett Helikon-mozgalom tagjai, köztük Dsida Jenő is hasonló felismerésen ment keresztül. Emiatt aztán az Erdély iránt érzett hűség és ragaszkodás vált mind nyilvánvalóbbá a költő élete során, midőn az elviselhetetlenségig fokozódtak terhei, s a bukaresti nagyromán politika úgy tűnt, hogy minden korábbinál nagyobb rohamra indult a magyar kisebbség intézményei és nemzeti öntudata ellen. Dsida Jenő ekkor, a kisebbségi megpróbáltatások vészterhes napjaiban írta fájdalmas, méltán népszerű zsoltárát, a Psalmus Hungaricust. Korábbi költészetének merengő és játékos dallama után a közösségi hűség és a történelmi felelősség szigorú morálját szólaltatja meg ebben a versben. A vers sokáig csak kéziratban létezett, és csak a szerencsének köszönhető, hogy fennmaradt az utókorra.

Dsida Jenő szívbetegsége miatt sajnos nagyon fiatalon, 31 éves korában hunyt el. Halálával sokat veszített a magyarság, hisz már rövid élete alatt is maradandó életművet hagyott maga után. De nem csak kortársai lettek szegényebbek korai halálával, hanem mi is azok leszünk, hogyha továbbra sem ismerjük fel Dsida Jenő nagyságát, értékét, és nem teszünk lépéseket annak érdekében, hogy a nagyvilág számára is ismertek legyenek művei. (parlament.hu - Farkas Gergely országgyűlési képviselő napirend utáni felszólalás)

FRISS HÍREK